Versek

Áy Krisztina: Bennünk

Bennünk ég a nyár
Utolsó napsugara,
S bennünk fúj az őszi szél.
Ezernyi dolog, mely ezer emléket mesél.

Bennünk él a tél, tán
Egyetlen hópelyhe,
A tépett tavaszi virág nálam maradt szirma;
Történetünket helyettünk is tovább írja.

Varga Noémi: Tanulság

Elhitetted velem, hogy bár
Én nem érek semmit, te foglalkozol velem.
Elhittem, hogy mi én vagyok csak penész,
S minden tervem mielőtt megfoganna elvész.
Azt hittem te vagy megnyugvásom,
S szégyen, hogy otthonom benned sem találom.
De hát mit is reméltem?
Csodát keresni, egy vödör szemében?
Minden szépet mondtál nekem,
De hátam mögött máshogy ejtetted nevem.
S én hittem igazadban,
Hittem, hogy amit más mond, az a hallatlan.
De köszönöm a csalódást,
Mert így mar végre lehetek valaki más.

Varga Noémi: Kertészet alapjai

Szíved kőhalmán, ha lehetnék gyom.
Mi kicsi is idegesít is, de legalább elő nyom

Megfertőznélek, körös körbe lepnélek be.
Más ne férjen hozzád csak én és te

Mert most foglak
Foglak minden erőmmel te mégis rohansz
Rohansz, meg nem állsz.
S ha leesnék, fejedet nem fordítanád.

Tán gyomirtót használsz,
Jobbat mindennél:
Csiszolt szíved be ne lepje penész.

S tán rájössz, ha végleg kiirtottál,

Nem gyom volt az
Csak egy kicsike virág.

Varga Noémi: Monologikus párbeszéd

Szerethet-e ember embert?
De bűntelenül
Lehet e józannak maradni?
Ha az üveg kiürül.
Tudod e nézni szemem,
De kelletlenül?
S lehet-e kavarni?
Kavarni, de végtelenül?

Tudlak szeretni
Szeretlek, ezt sokszor mondom.
Tudok részegedni
Minden egyes szavadon.
Tudom szemed színeit,
Úgy, mint minden verssorom,
S állóvízbe fogok kavarni,
Hogy unalmad elmaradjon.

Csikós Dániel: Elmúlt a nyár

A mai este hamar sötétedik,
Este 8 van, de alig látni az út végét már.
Ballagok az utcán, de senki sincs kint.
Egy kóbor szellő jelzi felém; elmúlt a nyár.

Taposom talpam alatt a földet,
Lábnyomot hagyok magam után a sárba.
Érzem, hogy szerelemmel fűtött szívemet,
A kegyetlen, zord tél várja.

Az út túloldalán szorgosan álló fák némák,
S, csak néha dőlnek jobbra-balra.
Nem zöldellnek már fa alatt a bokrok,
Nem nyílik néked szép szál virág,
Én is csak ballagok erre-arra.

Szótlanul csak nézem az eget,
a távoli csillagokat. Nekik örökké tél van.
Magányosan távol egymástól bevilágítják
Életünket, de szívükben jég van.

Az én fiatal szívemben is vagy uralkodik,
S, talán így is marad már örökké.
Hibáztam, mert nem vigyáztam,
És engedtem, hogy egy hazug nyár miatt,
Váljak újra törötté.

Csak egyetlen csalfa, csak egyetlen túl
Kegyes szó; a szeretlek.
Mondtad nekem százszor én elhittem mindet,
S, rabja lettem a szemednek.

Azóta próbálok feledést kreálni,
De képtelen vagyok nem szeretni téged.
Mert túl édes volt a hazugságod,
Amivel magadhoz láncoltál végleg.

S, így csak írom a balladát,
Nézem a jövőm ablakát, de nem látni ki rajta.
Nyitnám a remény ajtaját,
Egy új nap hajnalát hogy ne legyek a rabja;

De az ajka oly édes, nincs hozzá fogható Ő egyedi, pont ezért szeretem.
Elmúlt a nyár s, bár kettéválasztott minket,
De nem bánom már, mert amit érzek;
                                         Az igaz szerelem.

~ Minden nyarat követni fog egy másik, de sosem lesz már olyan, mint akkor volt.~