Versek

Gulics Roland: Utoljára 

Utoljára nézünk fel az égre.
meggondolja az ember,
igazából élt-e
s elhalkul egy perce

Utoljára sétálunk el az utcán.
üres, még kocsi sincs a színen
azt kívánom bárcsak tudnám
miért nem fojtasz vízbe 

Utoljára nézek szemedbe
galaxisok vannak végtelen létedbe
naplemente csillan vissza belőle
Szép a naplemente, nem de? 

Utoljára fogom meg kezedet
hideg mint egy téli este,
rideg mint kit kedvese elvesztette
s kit nincs ki megmentene 

Utoljára szólok néked sorokat
lelkem új világba téved
esetleg szaturnuszra térek
és ott elfordulva élek

Gulics Roland: Minden szavad másnak szól….

Minden szavad másnak szól
számomra már nem jutott.
volt más kit szerettél
s neked kellettek,
te ő nekik nem kellettél
s így ragadtál meg nálam.
csak egy kitérő a szerepem
mondhatod, hogy tévedek
viszont te nem látod a lényeget
ők is ugyanott esznek,
ahol én is fogok.
ők is ugyanazt kapták,
amit én is kapok.
Igaz vagy nem
én igazán soha meg nem tudhatom
de amíg tehetem kutatom,
talán egyszer belefulladok.

Gulics Roland: Álom

az élet álom, nem valóság
gyorsan megy s hirtelen megáll
jó, rossz, megint jó de végül mindig rossz
nappal után este, eső után szivárvány

a hullámvasút sem marad lent
fel megy, aztán megint le
minden mi van elmúlik
mint Akhilleusz kit halhatatlannak hittek

s elbukott Apollón végett
Kharón jött erte is
mint érted s értem fog
elvisz és nem lész többet e föld színén

gyöngék vagyunk s sajnálatosak,
ki élni akar a halál nyugalma után is
erősebb mint mind,
bolondabb mint mind

az elmúlás mint folyó viz
utat tör, menekülni lehet
de mindig megtalál
megtalál s lecsap gyönge szívedre

Mocsári Anna: Csillagok

Csillagos az égbolt felszíne,
Szívemig hatol sok kicsi fénye,
Te meg én táncolunk a sötétben,
Elveszünk egymásban eközben.

Aztán kizárjuk a külvilágot,
Csak mi létezünk e világon,
Meg a gyönyörű fényű csillagok,
Mik az utat mutatják ragyogón.

Csillagos az égbolt felszíne,
Szívemig hatol sok kicsi fénye,
Te meg én táncolunk a sötétben,
Elveszünk egymásban eközben.

Hozzánk közel a sötétség lapul,
Figyel és nézi hogy mit alkotunk,
Mint egy vad, ki vadászatra indul,
És lesi zsákmánya merre indul. 

Csillagos az égbolt felszíne,
Szívemig hatol sok kicsi fénye,
Te meg én táncolunk a sötétben,
Elveszünk egymásban eközben.

Mocsári Anna: Jel

Egész nap a szombámban gubbasztok.
Várva a jelet és nem tanulok.
A jel, hogy lehetek még valaki,
És nem csak egy lány, egy hétköznapi.

Sosem kértem, de mindig vágytam rá.
Nem feledem, esélyt sem adtál rá.
Ha kérnélek is nem figyelnél rám,
Pötty vagyok, és az is maradok már.

Egyedül bolyongok a világban,
Elszédülök a nagy forgatagban,
Elfelejtem a saját nevemet.
Belőlem már nem lehet senki sem.

A hozzám küldött jeled sosem jött,
Hiába vártam rá hogy megjöjjön.
Megmaradok magamnak és neked,
Hátha elfelejtem hogy mit érzek.

Pillanatnyi idő volt az egész,
Amíg helyettem mást észrevettél,
És eltérítetted a jeledet,
Hogy soha se érjen el engemet.

Sosem kértem, de mindig vágytam rá
Nem feledem, esélyt sem adtál rá.
Ha kérnélek is nem figyelnél rám,
Pötty vagyok, és az is maradok már.

Névtelen: Zuhanás

Mint hullámzó tenger terül alám
S fentről nézek le reá
A végtelen mélységbe
Már semmitől se félve
Kezeid biztonságában
Hullunk a mélységébe
Elveszve örökre
Egymásnak szemében
Hiszem s remélem
Hogy sosem ébrek fel 
Bár tartana örökké, de tudom
Reggel nem ébredsz mellettem
El kell hogy engedjem kezedet
De éjjel újra együtt leszünk
Láthatom szemed kékségét
Amint lopva rámpillant
S tudom, megérkeztem
Karjaid közt otthonra találtam
Már nem sietek sehová
Békére leltem, szemeidnek tükrében